A rémálom, ami soha nem ért véget: 10 évvel később is rendőrök védik a Charlie Hebdo elleni támadás túlélőit

Nyitókép: A lap munkatársai négy nappal a támadás után (Photo by Eric Feferberg / AFP)

***

Tíz évvel ezelőtt január 7-én délelőtt, a Charlie Hebdo szatirikus lap szerkesztőségi értekezletet tartott. A túlélők közül később többen elmondták: pozitívan és vidáman indult a megbeszélés, amely aztán horrorba fordult át, mikor két terrorista betört az irodába. Az iszlamista támadás során a terroristák 12 embert lőttek agyon a szerkesztőségben és környékén. A támadók azt állították, hogy Mohamed megszentségtelenítéséért álltak bosszút, mivel a lap korábban több karikatúrát közölt az iszlám vallás alapítójáról. Az irodában tartózkodók közül emellett többen súlyosan megsebesültek a lövöldözésben. Egy kapcsolódó támadásban egy harmadik fegyveres további négy emberrel végzett egy párizsi kóser szupermarketben. 

Az újság díjakat kapott, majd mások tüntettek a díjak ellen. A szerzők egymással is vitába kerültek, és voltak akik nem kértek például a jobboldali politikusok együttérzéséből. Mivel a reakciókat áthatotta a politika, a mészárlás túlélőit sem úgy kezelték, mint ilyen esetekben szokás. Volt, aki hibáztatta őket, mások védték őket, és megint mások egy idő után ellenük fordultak, mert nem az elvárt módon reagáltak. A lövöldözés szemtanúi és azok a túlélők, akik valamilyen oknál fognak nem mentek be a támadás napján az irodába, különböző módon dolgozták fel a történteket. Volt, aki könyvet írt minderről, más otthagyta a lapot és aktivista lett, megint mások pedig nagy veszélyt vállalva folytatták a munkát a szerkesztőségben. 

A terrortámadás egyik legsúlyosabb sebesültje Philippe Lançon újságíró volt, aki még akkor is kórházban lábadozott, mikor 2015 novemberében Párizst újabb terrorhullám rázta meg. Lançon 2018-ban-ban könyvet adott ki a támadásról, és annak utóéletéről. A könyv nagy siker volt Franciaországban, de több brit kritikus megjegyezte, hogy a mű naturalizmusa, hossza és témája miatt nehezen olvasható. Douglas Murray a Specatorban írt a könyvről, amely szerinte mentes az egyszerű következtetésektől. Mint írja: „Lançon számos arab országban élt és dolgozott, és igyekszik hangsúlyozni az arabokkal és országaikkal való barátságát. Mégis, érthető módon ír arról az érzéséről, hogy ma már nem tudja meghallani az Allahu Akbart anélkül, hogy »ne akarna hányni az undortól, a szarkazmustól és az unalomtól.«”

Lançon a könyvében részletesen megírta, hogy pontosan mi történt azon a szerda délelőttön. 

A két terrorista „Allahu Akbar” kiáltással rontott be a szobába. Lançon a könyvében felidézi, hogy a szobában volt velük egy biztonsági őr is, de túl lassan vette elő a fegyverét. A szerzőt több golyó is eltalálta, de nem vesztette el az eszméletét, és minden részlet beleégett az emlékezetébe, beleértve barátai szétlőtt testének a horrorisztikus látványa. A könyvben leírja, hogy mikor a saját vérében feküdt, az iroda padlóján, a szeme sarkából látott egy fekete nadrágot, és egy gépfegyver puskacsövét.

A szerző a könyvben felidézi, hogy már egy ideje fenyegető volt a levegő a Charlie Hebdo körül, olyannyira, hogy már ő maga sem merte olvasni az újságot a metrón. Miután a szerkesztőség épületét 2011-ben gyújtóbomba támadás érte, átköltöztek egy biztonságosabbnak nyilvánított utcába. Murray leírja, hogy a lap mindenen és mindenkin (bár főleg a jobboldalon) gúnyolódott, de nemzetközi szinten egy évtizeddel a támadás előtt vált ismertté, mikor kiállt amellett a dán lap mellett, amely Mohamed-karikatúrák publikálása miatt került bajba. 

A Charlie Hebdo 2012-ben egy sor gúnyrajzolt közölt Mohamedről, és ekkor került az iszlamista csoportok látókörébe. A fenyegetések először a gyújtóbomba formájában váltak valósággá, majd megtörtént az, amire senki nem számított: a terroristák megjelentek a Charlie Hebdo szerkesztőségében. A szerzők általános hozzáállását jól illusztrálja, hogy Laurent Leger oknyomozó újságíró a támadás után elmondta: mielőtt eldördültek a lövések azt hitték, hogy ez valami vicc, aztán megérezték a puskapor szagát.

Az elmúlt tíz évben a túlélők közül többeknek meg kellett jelenni a francia bíróságon, hogy valljanak az elkövetők bűntársai ellen (a gyilkosokat likvidálta a rendőrség). Öt évvel a történtek után Corinne Rey, a lövöldözés egyik túlélője kénytelen volt újra felidézni a történteket a bíróságon. A nő éppen lefutott cigarettázni, mikor megérkezett a két terrorista, akik elmondása szerint a nevén szólították őt, és arra kényszerítették, hogy írja be a biztonsági kódot. „Összetörtem, mintha megfosztottak volna önmagamtól, nem tudtam többé semmit sem tenni. A zár felé indultam, és beütöttem a kódot” – emlékezett vissza a bíróságon. „Éreztem, hogy a terroristák közelednek a céljukhoz, éreztem, hogy izgatottá válnak mellettem.” A nő még tanúja volt az első lövés eldördülésének, amely után egy asztal alá bújt.

– mondta Rey könnyek között. A művész nem könyvet, hanem képregényt írt a túléléséről, a rémálmokról, és a lelkiismeret-furdalásról, amit érez, amiért bevezette a rá fegyvert fogó terroristákat az épületbe.

A szerkesztőség több tagja azért élte túl a támadást, mert vagy nem ért be időben a szerkesztőségbe, vagy még a szabadságát töltötte. Jean-Baptiste Thoret a lap filmkritikusa például annak köszönhette az életét, hogy elkésett.

A lap egykori szerzői sokan állandó rendőri védelem alatt állnak. Voltak, akik egyszerűen otthagyták a lapot a történtek után, ilyen volt Rénald Luzier, a támadás utáni első szám rajzolója. Voltak, akik egészen szokatlan fordulatot éltek át, ilyen volt Zineb El Rhazoui, akit a történtek után a sajtó Franciaország „legjobban védett nőjének” nyilvánított. A szerző nem volt jelen a szerkesztőségi ülésen, mert külföldön tartózkodott. A nő 2017-ben otthagyta a Charlie Hebdo-t arra hivatkozva, hogy az „behódolt az iszlám szélsőségeseknek” és radikalizmus ellenes aktivizmusba kezdett. Azonban aktivizmusa váratlanul fordulatot vett. 

Ez ahhoz is vezetett, hogy Bruno Retailleau francia belügyminiszter panaszt tett a marokkói-francia újságíró ellen, azzal a váddal, hogy dicsőítette a terrorizmust.

A Charlie Hebdo 10 évvel később is egyszerre vált ki utálatot és tiszteletet. Utálatot, mert továbbra is mindent és mindenkit megsért, és egy-egy különösen rossz ízlésű rajzát felkapják a közösségi oldalak (pl nagy felháborodást okozott a törökországi földrengésről készült karikatúrájuk.) Másrészt tiszteletet, mert a halálos fenyegetés ellenére is folytatják a tevékenységüket. 

A lap jelenleg 50 ezer példányban jelenik meg minden héten, ami magasabb, mint 10 évvel ezelőtt. Azonban a felmérések szerint egyre kevesebb francia támogatja a lapot. Míg 2016-ban a lakosság 71% azonosulni tudott a „Je suis Charlie”-val, ez 2024-ben már csak 58% volt. A támadás 10 éves évfordulójára a lap kiadott egy különleges számot, amely alkalmából egy karikatúraversenyt is szerveztek, amelyre olyan pályamunkákat vártak, amelyeken a rajzolók Istent és a vallási vezetőket gúnyolják. Az Economist a 10. évforduló alkalmából felkereste Risst, a lap jelenlegi igazgatóját, aki szintén rendőrségi védelem alatt áll, és csak egy harmadik fél jelöletlen irodájában tudott találkozni vele az újságíró. Riss az Economist riporterének elmondta: állandóan a támadásra gondolnak, de nem beszélnek róla folyton, nehogy összeroppantsa őket a saját történetük.